Segítség, támadnak a démonok!

... avagy neked milyen túlélő-technikád van??

Érzelmi evő vagyok. Vagy evéskényszeres, ha úgy tetszik. Hosszú évekig játszottam a zugevő ligában is, gondoltam, amit más nem lát, az nem is létezik, azt meg sem ettem, nem számít.

Az utóbbi néhány hónapban saját magamat is megleptem, mert bár igen, volt néhány kilengésem (emberből vagyok, nem robotból, sajnálom), azért elmondhatom, hogy fegyelmezetten betartottam a magam által megszabott határokat. És azt gondolom, hogy remek eredménnyel.

Hosszú idő után először ma reggel egyedül voltam a lakásban. És ellenállhatatlanul jött a vágy: ENNI KELL!! Gyorsan, sokat, mert most nem látja senki. Így esett, hogy a reggeli tejeskávém mellett már ott figyelt úgy 40 grammnyi sós mogyoró (ránézésre, mert nem mértem le). Még nem fogyott el, mikor már azon gondolkodtam, mit fogok enni MÉG.

Nem tudom, mitől világosodott meg az elborult elmém, de rájöttem, hogy ha itthon maradok, akkor ennek nagyon - nagyon csúnya vége lesz. Tehát leléptem.

Autóba ültem, és elmentem vásárolni. Még mielőtt valaki összeráncolt szemöldökkel azonnal pszichológushoz küldene: nem, nem cseréltem le az evéskényszert a kényszeres vásárlásra, zsírszegény tejen, sajton, ásványvízen és WC-papíron kívül csak és kizárólag tanszereket vásároltam a gyereknek, abból is csak azt, ami a tanítónénik listáján szerepelt. Semmi feleslegeset, semmi luxust viszont eltöltöttem 3,5 órát vele.

Most itthon ülök, van még egy órám egyedül. Sárgadinnyés-joghurtos turmixot iszom (ebéd és folyadékpótlás), és már nem akarom felfalni a komplett hűtőt. Ezúttal megcsináltam, a csatát megnyertem. De nem mehetek mindig vásárolni.

Te hogyan védekezel? Hogyan nyerjük meg a háborút?