Vendégposzt!!! Ági inspirál :-)

Kedves régi netes haverinám, Ági meséli el nektek, hogyan dobott le ötven kilót, fogyasszátok egészséggel. :-) 

Első sikeres fogyókúrám története

Március volt, kollégáimmal csiviteltünk az irodában munka közben mindenféléről. Többségében csajok. Nem is tudom, mi volt az eredeti téma, de oda kanyarodott, hogy itt a tavasz. És ha tavasz van, akkor itt az ideje a fogyókúrának, mert - mint azt csinos kolléganőm mondta - bizony azt a bejglihájat, amit télen felszedtünk, le kell adni, hogy nyáron beleférjen az ember a bikinijébe.

Úgy összekoppant az alsó fogsorom a felsővel, amint hirtelen becsuktam a számat, hogy azt hittem, mindenki hallotta a zaját. Nyár - bikini? Bejgliháj? Néhány kiló leadása? Istenem, hát hol vagyok én ettől?  Iszonyúan szégyelltem magam, és ez nem ment ki a fejemből. Néhány nap múlva, a reggeli zuhanyzás és hosszas gondolkodás vettem egy nagy levegőt, és rááltam a mérlegre. Jézusom. Ennyire, most komolyan, ennyire? Mennyi idő ezt leadni? Számolgattam: kb. egy év. Hát ez lehetetlen, nekem ennyi kitartásom nincs, az tuti. Akkor bizony örökre kövér maradok, örökre szégyellni fogom magam, örökre kilóg a sejhajom a buszülésről, és a pasi, aki annyira tetszik, mindig mást fog hazakísérni, nem engem. Hol is van az ásó?

Néhány nap múlva, szintén a kollégákkal, kaját rendeltünk, méghozzá vacsorát, mert estig dolgoztunk. Meg nem tudom mondani, miért, de rántott sajt vagy pizza helyett ezúttal cézár salátát rendeltem. Kihozták, megettem, finom volt - és jóllaktam. Egy salátától! Hmm. Másnap reggel a közértben zsemle helyett puffasztott búzát vettem. Régi ismerős volt, régi - kivétel nélkül kudarcba fulladt - fogyókúrákból. De én csak azért vettem, mert éppen ezt kívántam meg - válaszoltam a miértet firtató kérdésekre a irodában. A többit már csak hozzágondoltam: mert én ugyan nem fogyókúrázom, nekem az nem megy, én azt nem tudom csinálni, mindig elcse...rontom, én kövér vagyok és kész! Tetszik, nem tetszik. Én nem tudok fogyókúrázni. Úgyse sikerül. Sose sikerül; a kudarcot meg még a kövérségnél is jobban gyűlölöm, tehát bele se kezdek, és mindenki jobban jár, főleg én.

Körülbelül 3 nap kellett, míg magamnak is bevallottam, hogy én bizony fogyni akarok; egy hét, mire a közelebbi ismerősöknek, családnak el mertem mondani, a többiek úgy emlékszem, szimplán észrevették rajtam a változást idővel. Utólag visszanézve két különbség volt a mostani fogyókúra és a régebbiek között. Az első, hogy nem féltem a kudarctól, hanem rettegtem. A második, hogy nem szerettem volna fogyni, hanem akartam. Vagy most fogyok le, vagy soha. Ezen kívül minden úgy ment, mint máskor, csak most tovább tartott. Persze az segített, hogy volt már rutinom, és hogy nem hittem a csodadiétákban, tehát nem kapkodtam módszerek után, a kalóriaszámolgatós módszer ismerős és működő dolog volt. Csak be kellett tartani a saját magam által felállított szabályokat.

Először cinikusan nevettem magamon, amiért parizeren élek sonkaszalámi helyett, diabetikus cukorkán csoki helyett, és erőszakkal vedelem a vizet meg az édesítőszeres teákat, este lefekvés előtt nem eszem semmit ha éhen halok akkor se, és egyáltalán. Mire ez a nagy felhajtás? Úgysem fog sikerülni.... de azért csináltam.

Az első öt kiló leadása után súlynaplót kezdtem vezetni, amire jó okom volt. Ugyanis egyszer lefogytam - főképp családi nyomásra - egy harmincast, de nem tudtam elfogadni a testem változását, nem láttam meg magamban a csinos(abb) nőt, nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Abban az évben, amikor a harminc kilót leadtam, keresztanyámtól egy szép is ezüstgyűrűt kaptam karácsonyra. Kinyitottam a dobozt, de nem tudtam örülni, mert az első gondolatom az volt, hogy ez a szép gyűrű tutira kicsi az én virsli ujjaimra. Úristen, de ciki, most mindenki látni fogja, milyen kövér vagyok. Fel se akartam próbálni, de erősködtek, hát megadtam magam. Jó volt a méret. Én nem voltam jó: nem tudtam elfogadni, hogy már nem vagyok kövér. Egy-két év alatt vissza is híztam kamatostul, amit akkor leadtam.

Ezúttal elkezdtem írni egy egyszerű kis naplót egy régi jegyzetfüzetbe: az aktuális napi dátum, az aktuális, reggel mért súlyom, és hogy ez a súly hány kiló fogyást eredményezett. Pofonegyszerű, mégis, a későbbiekben - amikor szintén előállt az a furcsa érzés, hogy én nem is fogytam, ugyanolyan kövér  vagyok mint voltam - rengeteget segített, hiszen ott volt minden, napról napra vezetve, csak elő kellett venni és belenézni. A kerek számokat mindig pirossal írtam be. És idővel el tudtam már fogadni a fogyást is, a testem változását is. Nagyon sokat segített ez a kis jegyzetelés abban, hogy most úgy érezzem, nem adom az elért eredményeimet semmiért.

Az első tíz kiló leadása után ünnepeltem - kajával! Jólesett benyomni az arcom mögé egy szelet csokit, de bűntudatom is volt. Na tessék, most, most fogom elbukni, mondtam magamban, már csokit eszek! Nem buktam el, folytattam tovább. Ugyanezt megcsináltam húsz kilónál, harmincnál és negyvennél is. Májusban egyszercsak nagyon megkívántam a milánói sertésbordát. Nevetve mondtam, nem baj, majd a szülinapomon kirúgok a hámból, és majd akkor! A szülinapom novemberben van, és én tényleg kivártam ezt az időt. Addigra úgy elszoktam a nehéz kajáktól, hogy másnap egész nap úgy éreztem, lehúz a gyomrom.

Mivel valamennyire mindig is túlsúlyos voltam, mióta csak élek, a sport nem igazán tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, sőt. Nagyjából csak a tornaórákra emlékszem, amit egyetlen hozzám hasonlónak sem kell magyarázni - megaláztatás a köbön. Nem is szerettem meg úgy különösebben semmilyen mozgásformát. Így 30 felett, "vén fejjel" jöttem rá arra is, hogy mozogni márpedig jó! Erre is a magam módján jöttem rá: hazafelé tartva egy állásinterjúról valamiért kedvem támadt sétálni. Úgyhogy sétáltam, közben rádiót hallgattam az enyhe, napsütéses tél végi időben, és azon vettem észre magam, hogy mentem vagy 3 kilométert, és észre se vettem, ugyanis közben jól éreztem magam. Hű, hát ezt így is lehet? Nevetségesen hangozhat, de baromi büszke voltam magamra: majdnem három kilométert! Gyalog! De hiszen akkor én tudok sportolni!

Azóta, ha nem is minden nap, de sokszor gyaloglok: hol a hipermarketbe megyek valami apróságért gyalog (jó messze van tőlünk), hol a Duna-partra megyek le, és egy nagy kört megtéve jövök haza (megnézem a horgászokat meg a kacsákat a vízen), hol a szomszéd kerületbe gyalogolok át, és sokszor, ha munka után még menni kell valahová, akkor azt kötöm össze egy kis gyaloglással. Rájöttem, hogy nekem ez tökéletes sport, és tökéletes kikapcsolódás, ráadásul egy másfél órás intenzív gyaloglás után bizony a hátamról is csurog a víz. És közben jól érzem magam, egyáltalán nem szenvedek, legfeljebb kellemesen elfáradok.

Egy év elteltével és 48 kiló leadása után éreztem, hogy fáradok. A fogyás kezdett egyre keservesebbé válni, ugyanakkora súly leadásához egyre több erőfeszítésre volt szükség, és én is egyre inkább kívántam a "normális" ételeket. Heteket tipródtam, féltem nagyon, mert az eltelt egy év alatt sok mindenre rájöttem, többek között arra, hogy nekem sosem volt egészséges önképem. Mi lesz, ha abbahagyom a fogyást, és még mindig nem fogom magamat olyannak látni, amilyen vagyok? Visszahízom az egészet? Vagy még többet? Hogyan kell súlyt tartani? Hogyan kell normálisan, kiegyensúlyozottan étkezni? Csak úgy pattogtak a fejemben a gondolatok. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy aznap nem írom fel a reggeli mérlegelés eredményét a naplómba. Befejeztem. Viszont a következő két hétben még fogytam két kilót - ezzel megvolt a kereken 50! - annyira meg voltam ijedve a visszahízástól, hogy alig mertem enni.

A súlyomat hozzávetőlegesen azóta is tartom. Hozzávetőlegesen, mert 2 kilóval vagyok nehezebb, mint amikor befejeztem, tehát kb. másfél éve. Nem bánom, mert ez az első eset, hogy nem 20 kiló jött vissza. Ha egy kicsit elszalad velem a mérleg - mert enni továbbra is szeretek - akkor képes vagyok egy időre visszafogni magamat, amíg legalább nagyjából helyreáll az egyensúly. Bizonyos szempontból ez nem is fogyókúra volt, hanem a dietetikusok és belgyógyászok által annyira hangoztatott életmódváltás. Ma már sokkal jobban odafigyelek arra, mit kíván a szervezetem, és aszerint eszem több zöldséget, vagy több szénhidrátot. Mivel édesszájú vagyok, és ráadásul stresszevő (bánatháj! ugye ismerős?) a nassolás örök ellenségem marad, de azért fegyverszünetet kötöttünk.

Technikát javasolni, tippeket adni nem tudok. Aki fogyni akar, az fogyni fog, ha egyébként egészséges. Aki csak fogyni szeretne, az nem fog fogyni. Ezen áll vagy bukik minden. Aki akarja a fogyást, az magától is rá fog jönni, hogy mik azok a dolgok, amiket mellőzni kell a fogyás érdekében, a neten millió fogyiklub és módszer elérhető, csak választani kell. A fontos inkább az, hogy olyan módszert válasszon az ember, amitől nem szenved (annyira), amit személyes ízlésére tud szabni. Hiába kiáltják ki csodadiétának mondjuk azt, hogy egyél naponta kétszer brokkolit egyszer meg káposztát, ha valaki nem szereti a brokkolit meg a káposztát, akkor nem fog fogyni, mert abba fogja hagyni a fogyókúrát. Egy-két hetet még át lehet szenvedni, de hónapokat már nem, annak feltétlenül feladás a vége. Ha valaki a sós dolgokat preferálja, akkor sós dolgokat kell enni, ha édesszájú, mint én, akkor meg édeseket. Persze nem marokszámra a sós mogyorót és nem táblával a csokoládét, de meg lehet találni a módját annak, hogy mit mivel lehet helyettesíteni, hogy a lelkünk is megnyugodjon, és ne sóvárogjunk állandóan. Így is rengeteg kitartás kell hozzá. A múltkor egy direkt túlsúlyos betegekkel foglalkozó amerikai orvos mondta, hogy fogyni azért nehéz, mert enned kell ahhoz, hogy a szervezeted működjön, és a fogyókúra olyan, mintha egy függőségről úgy kéne lemondanod, hogy közben kapcsolatban maradsz a függőséged tárgyával. Azt hiszem, igaza volt.

Még mindig lenne miből fogynom, de belül úgy érzem, hogy azt a 2 plusz kilócskát leszámítva egészen elégedett vagyok az eredménnyel. Pedig nem vagyok se vékony, se "normális": molett vagyok. Olyan kis van-mit-fogni-rajta típus, de ezt már egyáltalán nem bánom, mert tudom azt is, hogy ennél sokkal vékonyabb már csak akkor lennék, ha ténylegesen sanyargatnám magam, azt meg nem akarom. Szeretek enni, mégsem vagyok kövér, és ez így jó.